Annyi minden kavarog bennem, de valahogy semmit se tudok ide leírni.
Talán kezdem a legelején.
A napom nem is lehetett volna rosszabb. Igen, most arról a bizonyos napról beszélek. Az osztálytársnőim csúnyán kikezdtek velem, ennyire még sosem vetették el a sulykot. Versenyem volt aznap, így fekete szoknyát, és fehér blúzt viseltem. Torna utná azonban arra lettem figyelmes, hogy nem találom az alsóneműm. Elvették. Szvetter sem volt nálam, akitől pedig kértem, nem adott. Nem mertem kimenni az öltözőből. Haza akartam menni, már a zokogás határán álltam, mikor megszólalt a csengő. Én még mindig az öltözőben ültem, nem akartam megmozdulni. Akkor lépett be egy vihogó fiúkból álló társaság, az élükön pedig álltál Te. Szélesen mosolyogva, boldogan csillogó szemekkel pillantottál rám. Persze a haverjaid azonnal nekikezdtek a folytonos, már megszokott csúfolásuknak, de Te nem tetted. Csak álltál ott és végignéztél rajtam. Lehajtottam a fejem szégyenemben. "Kifele!" erőteljes hangodra felkaptam a fejem, s tekintetem rád emeltem. Azt hittem, nekem mondod, de nem. A többi fiú azonnal kisietett a kicsiny öltözőből, Te pedig elém léptél. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarsz tőlem, szemeimet már nagyon csípték a könnyek. De nem akartam gyengének mutatni magam. Előtted nem. Először nem értettem, mire készülsz, mikor levetted hátadról a táskádat, majd egy sötét anyagot vettél elő. A melegítő felsőt azonban hátamra terítetted, s őszinte sajnálattal néztél le rám "Tessék, így nem látszódik. Bújj csak bele nyugodtan." mondtad mézédes hangodon, majd kisétáltál az ajtón. El sem tudtam hinni, azt hittem, csak képzelődök. Megmentettél engem a teljes megalázástól, attól, hogy az egész iskola még jobban nevessen rajtam.
Akkor jöttem rá arra, hogy szeretlek.
Másnap vissza akartam neked adni a szvettered, de nem jöttél iskolába. Egy héten keresztül, minden egyes nap nálam volt az anyag, amíg végre meg nem jelentél. De sosem felejtem el az illatát. Olyan, mint a Tied.
Odamentem hozzád, és megköszöntem, hogy segítettél, majd átnyújtottam neked a szvettered. "Van mit" morogtad bunkón, majd otthagytál. Úgy éreztem, mintha ezer tűvel szurkodnák a mellkasomat. Nem értettelek. Egy héttel azelőtt annyira kedves voltál... Aznap pedig egy addig sosem látott énedet ismertem meg.
Kerültél engem. Nem értettem, hogy miért, hiszen semmi rosszat nem tettem ellened. Talán rájöttél, hogy mekkora lúzer is vagyok, és kínosnak találtad, hogy kedves vagy velem. Ez pedig mindennél jobban fájt.
Újabb napok teltek el. Figyeltelek, végig. A barátaidtól is kezdtél eltávolodni, és nem én voltam az egyetlen, aki ezt észrevette. Szinte az egész iskola Rólad beszélt. Megváltoztál. Nagyon.
Egy csütörtöki nap volt, újra hiányoztál a tanításról, ami egyre gyakoribb volt az utóbbi időben. Én szokás szerint sokáig bent maradtam, a könyvtár legtávolabbi zugában olvastam a legkedvencebb könyveimet. Négy óra után indultam haza, az iskola kapujában azonban szembetaláltam magam két barátoddal. Mintha rám vártak volna. Nem akartak kiengedni, de bátorságot véve magamon meglöktem őket, majd elmentem közöttük. Tudtam, hogy ezt meg fogom bánni, és ez meg is történt. Az egyikük szorosan megragadta a karomat s magához rántott, felkiáltottam a hirtelen jött fájdalomtól. "Mégis mit képzelsz, te hülye szuka?!" kiabálta az arcomba, míg én csak rémülten néztem rá, egész testemben remegtem a félelemtől.
De nem tudtak nekem jobban ártani, hirtelen ott termettél, mint egy őrangyal, ki csak a segélyhívásra várt eddig a percig. Barátodat félrelökted, a karomat szorongató fiút pedig gyomron vágtad. "Gyere gyorsan!" mondtad sietve, s gyengéden ujjaid közé véve a csuklómat, magad után húztál. "Jól vagy? Ugye nem bántottak?" fordulsz felém aggódva, már egy nyugodtabb helyen állva. Minden egyes szavad és mozdulatod beleégett az emlékezetembe. Még mindig remegve megráztam a fejem hevesen, de a feltörő zokogás miatt nem tudtam megszólalni.
Ölelő karodba vontál, s nem engedtél el, amíg meg nem nyugodtam. Ezután hazakísértél, és ezekkel a szavakkal búcsúztál tőlem: "Vigyázz magadra! Sose engedd, hogy bántsanak!" majd elmentél. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.
Másnap az igazgatónő jött be az osztályunkba, Te ismét hiányoztál. De amint az igazgató szomorúan elmondta nekünk a hírt, megértettem, miért: "Őszinte sajnálattal kell bejelentenem Nektek, hogy tegnap éjszaka, (F/N) rákban elhunyt. A családja mindannyiótokat meghív a holnaputáni temetésre, ami délután háromkor kezdődik. Sajnálom"
Most itt ülök a szobámban, miközben könnyeimmel áztatva a lapot, próbálok rájönni, hogy mit írhatnék még. Egy óra múlva kezdődik a temetésed, de nem akarok elmenni. Nem úgy akarok rád emlékezni, hogy élettelenül fekszel egy koporsóban. Az örökké mosolygós arcodat, élettől és boldogságtól csillogó szemeidet, és az egyetlen kedves lelkű embert akarom szemeim előtt látni, mikor hallom a neved. Nem egy holttestre.
De elmegyek. Nem hagylak egyedül, ahogy Te sem hagytál engem. Odaadom neked ezt a levelet, hogy magaddal vidd az örök álomba. És megfogadom a tanácsod. Nem fogom magam hagyni, csak Miattad.
Nyugodj békében... Szeretlek!
Sziasztok!
Ez egy rövidebb, amolyan bemutatkozó kis novella volt tőlem, remélem, a Ti tetszéseteket is elnyerte :)
Örülnék pár kommentnek, bár ez a legelején még eléggé valószinűtlen...:D
Ha tetszett a novella, és szeretnétek még többet olvasni, iratkozzatok fel, vagy kövessétek nyomon a blogot.
Üdv, Zuzaa x
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése